Mi az hogy felesleges?

A nyári napsütésben villanyt oltani,
Bolhából mindig elefántot csinálni,
Eljátszani a felelőtlen gyermeket,
Mint aki most is boldog, mint aki nevet,
És rád gondolni végképp felesleges!

Viharban hervadt virágokat öntözni,
Állandósult, fakó semmiken vitázni,
Kikuncogni a buta szerelmeseket,
Mindent feladni annak, aki nyerhet,
És rád gondolni végképp felesleges!

Meggondolatlan viccen sírva fakadni,
Hazug ígéretekbe kapaszkodni,
Örökösen csúfolni a bátrakat,
Hangosan beszélni akkor, ha nem szabad,
És rád gondolni végképp felesleges!

Ne felejts hát el nappal villanyt oltani,
Ne felejts hát el sok farkast kiáltani!
Ne felejtsd, hogy kellenek ólomfegyverek,
Ne felejtsd, hogy olyan vagy, akár egy gyerek!
S főleg ne feledd azt, hogy csak engem szeress
Még akkor is, ha teljesen felesleges!

Sadie Salvator

Nyárról fennmaradt epilógusszösszenet

Lemarja a bőrömet a tűz
A testem még ép
A testem még szűz
Megfagyasztja szívemet a jég
A testem még ép
A testem még szép
Megfullaszt a hurok
A testem szétfolyik
A testem csak szurok
Felhasít a penge
A testem szétfolyik
Majd elszáll mert lepke.

Pöttyökből...

Pöttyökből vonalak, vonalakból ábrák,
Rettegnek az egykék, felsírnak az árvák...

Nevetnek a téren, én ülök a padon.
Kereszteket festek és őket bámulom,
Mint bűnös, ki kinéz az ablakrácsokon,
Mint a prostituált egy Valentin napon.

Játszanak ők helyettem, áll a pillanat,
Ne menjen le a Nap, ne jöjjön pirkadat!
Mindig gyerekek és azok is maradnak,
Nem kell tudniuk jelentését szavamnak.

S örökké itt ülök előttük a padon.
Kereszteket festek és őket bámulom,
Mint holmi álmodozó gyilkos elítélt,
Mint egy kurva, aki gyengédséget remélt.

Sadie Salvator

Nyaralás a kedvesemmel

Tengerparton vagyok, s itt víz a táj,
Bánatom, el innen, gyerünk csak szállj!
Menekülni jöttem és kínt fullasztani,
Hogy ördögöm így követ, szinte angyali.

Hangok a fejemben, karmok a vállamon,
Nem kell a bűn, az átok, a szánalom!
Kedvesem, egyetlen hitvesem a halál,
Szerelmünkben nincsen tabu, nincsen határ.

Éget ott, amerre forró ajkával megken,
S csókot érzek, ahol sűrű vérem serken.
Igazán szeretem, oh gyűlölve szeretem!
Ő simogat, kínoz, harapdál nesztelen...

Édes, felhabzó könnypatak szántja arcom,
Megbotlik pár hegen, megbotlik pár karcon.
Hiába, menekülni soha nem lehet!
A test nem tud dönteni a lélek felett!

Mindig tengerparton állok, most valósabb,
El kéne merülnöm, de testem halogat.
Folyékony öröm tömörül számba,
Végre kiegyenlített a számla!

Sadie Salvator

Állított boldogsághoz kövezett.

Szeretnék egy verset írni...

Szeretnék egy verset írni szép rímekkel
Ikrekről, kiket anyafarkas nevelt fel.
Szeretnék egy verset írni hasonlattal,
Ahol Rómeó érzéseket sosem vall.

Szeretnék egy verset írni kérdésekkel
Aidáról, akit élve temettek el.
Szeretnék egy verset írni sok túlzással,
Hol egy kis nép minden országot elfoglal.

Szeretnék egy verset írni igazsággal
Azokról, kiket megölt a nemzeti dal.
Szeretnék egy verset írni szabályokkal,
Hol elmaradt a veszett szerelmi párbaj.

Szeretnék egy verset írni, víg balladát
Amiben Pázmán megöli a kacér királyt.
Szeretnék egy verset írni Csokonaival
Hogy tudd, reményemmel tűnik el a hajnal.

Szeretnék egy verset írni Mecénásom!
Halld a hangom, erre vágyok ezt kívánom!
Szeretnék egy verset írni, epigrammát,
Melyet egy nap majd fejfámon lát a világ.

Sadie Salvator

Démon

A Démon az élet és a Démon a nő,
A Démon egy szikla vagy egy eldobott kő.
Idealizált alakban jár köröttünk,
Tényleg, oh de mégsem...

Tövisben teste, koromsötét a szeme,
Gúzsba kötve a csontos, didergő keze.
Mindig árnyékban a gyáva, mint aki fél
-Bátran azt reméltem...

Vérbe vájt kegyeletű csillagok testén
Mind egytől egyig áldozat vagy tán élmény.
A friss hegek még izzanak a halk fényben
Oh, bősz sárkánykarmok!

Szürke lépte vihart fakaszt a világra,
Halált hozó, bár az absztrakt szíve árva.
Éjjel álmodtam és már biztosan tudom,
A Démon én vagyok!

Sadie Salvator