Ma már nem vagyunk azok,
Ma már nem vagyunk szabadok,
Ma már nem tudjuk mit jelentett,
Ma már hisszük, hogy a lelkünk szenvedett,
Ma már nem fogod a kezemet,
Ma már nem nyalogatod szívemen a sebeket,
Ma már nem csókolod szerelmesen a szám,
Ma már nem vagy boldog, s nem is leszel tán...
Emlékszel még, a nevetés mit jelentett?
Emlékszel még, miként éreztél szerelmet?
Emlékszel még, milyen felelőtlenül élni?
Emlékszel még, milyen szenvedélyben égni?
Emlékszel még, milyen az ifjonti büszkeség?
Emlékszel még, mikor kedvesed keres, s körbenéz?
Emlékszel még, mikor csak őt látod a tömegben?
S emlékszel, mikor még pehelysúlyú volt öledben?
De hiába a halványodó szerelem,
De hiába nem becéz már oly kedvesen,
A szív csak tőle éldegél, csak tőle ég,
S akkor is, mikor nehéz, nem lehet vége még!
Hisz még mindig csakis ő az egyetlen,
Hisz még mindig fáj, ha kedvetlen,
Hisz még mindig az ő kezét fognád,
Hisz még mindig az ő csókjait lopnád,
Hisz még mindig látni csak őt akarod,
Hisz még mindig magadhoz láncolod,
Hisz még mindig átverekednél érte egy seregen,
Hisz még mindig érzed, ő az igaz, örök szerelem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése